Az avatárok eljövetele

augusztus 28, 2010

A médiumok egyesítése meglepő következményekkel járt. Mivel már egyetlen készülék sem különült el, kezelésük nem kötődött helyhez, és az interfészeket, akárcsak a jelenítőket, tetszőleges helyekre lehetett telepíteni. Volt, aki beérte az asztallap kézreálló részével, másnak nemhogy a négy fal, de még a mennyezet sem bizonyult elégnek, és a szenzibilizált padlóra is egy mediterrán sziget rózsaszín fövenyének folyamatos képét kérte le a megfigyelőről. (Ebből adódtak bonyodalmak: néha az átvonuló rákok okoztak riadalmat, máskor meg vörös izzásba váltott, mivel az elboruló ég miatt a színkorrekció túlvezérlődött…)

A interfészkek komfortja, főként az idősebbeknél, fokozott elszigetelődéshez és olykor súlyos pszichés problémákhoz vezetett. Az egyedüllét nehézségét sokan csak úgy voltak képesek elviselni, ha magukat állandóan élőképekkel vették körül. A családi fotóalbum intézményét felváltó szolgáltatás révén bárki élőképpé szintetizáltathatta rég hunyt eleit vagy elenyészett kedveseit. A filmrajongók pedig a térkorrektor révén akár minden idejüket kedvenceik karéjában tölthették. A realitásérzék széleskörű elvesztése azonban annak volt köszönhető, hogy a szappanoperákat már nemcsak kívülről lehetett nézni, hanem bele is lehetett bújni egy-egy szappanbuborékba.

Jótékonyan hatott, hogy az Egyesítés nyomán mindenkinek magának kellett kialakítania saját interfészkét – hacsak nem akart a kényelmetlen egyenfészkek egyikébe kerülni. Módszeres tűnődést kívánt annak számbavétele, hogy mi az, ami tulajdonosára tartozik; mi érinti igazán, és mi mindent kell távol tartania. Nemcsak a kezelhetőség, az arányos kiábrázolás is vetett fel kényes kérdéseket. (A személyes élet szétszéledtségével való szembesülés olykor kisebb megrázkódtatásokat okozott.)

Konfigurációjának kialakításán túl az interfészek személyes jellegét az adta, hogy csak tulajdonosa hangjára hallgatott (ha akusztikusan vezérelték) és csak kézrátétel révén lehetett hozzáférni (amikor manuálisan kezelték).

Az interfészek igazi forradalma azonban az avatárok eljövetelével kezdődött. Az avatár a fészek szellemének manifesztációja volt, méghozzá tetszés szerint alakítható látszattestben. (Alakját FIGURA-formázóprogrammal tetszés szerint lehetett kialakítani, vagy a személyi tárló képmásaiból szintetizálni.) Az avatárban egy rendkívüli képességű titkár/nő, egy őrangyal és egy intelligens ágens legjobb képességei elegyedtek. Ha felkérték, felülmúlhatatlannak bizonyult a beérkező jelek szűrésében, a gondoskodásban és a felderítésben. (Fejlettebb formáik arra is képes voltak, hogy – önmagukat a szolgáltatók szűrői számára észrevétlenné tömörítve –szédítő adathalmazokat pásztázzanak át. Ezzel megóvták gazdáikat az információk révén előálló eltompulástól, továbbá a szükségtelen költekezéstől.)

Fejlődőképes programozása révén az avatár nemcsak sokféle szolgálatra volt képes, de ura/úrnője személyiségének fejlődését is folyamatosan követni tudta. Rövid tanulási fázis után átvette válogatási szempontjait, sőt, ezek lehetséges evolúcióját is extrapolálni tudta. Képessége a lehívott kép-, szó-, valamint hangmintázatok gyakoriságának és összetételének folyamatos elemzésén alapult. (A kezdeti, szavakra szorítkozó szelektálást – az alapjául szolgáló analitikus nyelvfelfogással együtt – a kudarcok tömkelege után föl kellett adni, és magasabb komplexitású jellemzőket kellett keresni.)

Az avatár nem pusztán a képarchitektúrát és annak alakulását, a kulcsszavak és a logikai struktúrák továbbképződését, hanem a felfogott hangok harmonizáltságát és ritmusképleteik fejlődését is követte, s így a gondolatformák evolúcióját hathatósan tudta támogatni. Egy idő múltán az avatárnak saját mintázat-észlelőképessége fejlődött ki, ami a keresések hatékonyságát is sokszorosára növelte. A megbízatások teljesítése mellett ezért mindig felajánlhatta a látványok, szószövevények és hangalakzatok válogatott kínálatát. Az avatár ajánlata – kedvező kiinduló feltételek mellett – mindig a megismerés kimeríthetetlen mélységeibe vezető lépcső következő fokát képezte. (Kedvezőtlen konstelláció és rossz kalibráltság mellett persze a rossz irányába vezető regressziónak is nagy sebességű segédletéül szolgáltak…)

Az avatár a kapcsolatok ápolásában is pótolhatatlanná vált: rendszeresen egyeztette észleléseit baráti avatárokkal (a barátok avatárjaival), így az összecsendülések sűrűsödése vagy a széthangzások kritikussá válása esetén szót emelt és személyes találkozásokra tehetett javaslatot. (Ez mellesleg elejét vette annak, hogy uraik/nőik – eltérő irányultságuk folytán – érintkezésképtelenné váljanak. Mint ahogy megakadályozta azt is, hogy legtágabb társulásuk számtalan szubkultúra összefüggéstelen szövevényére szakadjon szét.)

Mindazonáltal elterjedésükkel egyidejűleg veszélyes jelenségek is mutatkoztak, súlyos balesetek fordultak elő. Felülmúlhatatlan hatékonyságú és fürgeségű szolgákként nélkülözhetetlenné tudták tenni magukat, így akaratlanul is úrrá váltak uraik/nőik fölött. Nem egy fészeklakó saját avatárjának áldozatává vált: volt, aki a közreműködése nélkül már nem volt képes elemi műveletek elvégzésére, és a rendszer összeomlása után néhány nappal éhen halt. Tömegesen szedte áldozatait az avatárok által előidézett tespedtségségi szindróma is: a térteljes, a reállal rivalizáló képek sokak számára nélkülözhetővé tették a közvetlen közelséget, így aztán nemcsak az utazásról szoktak le, hanem idővel járóképességüket is elvesztették.

Kevésbé volt közvetlenül (ön)veszélyes az a mentális átalakulás, ami hatalommániára hajlamos egyéneknél következett be: avatárjaik ténykedése nyomán a mindenhatóság érzése és a mindentudás téveszméje töltötte be elméjüket. (Bár lehet, hogy ez a közreműködésük nélkül is megesett volna velük – hiszen erre már az avatárok eljövetele előtt is bőségesen volt példa.)

05. Történések

február 22, 2010

Lángban álló szigettenger

Érzékeink kiélesedésének és kihunyásának váltakozása színezi vándorlásunkat. Hatására hűvösjózanságú harcosaink egy szemvillanás alatt is képesek felforrósodni, akár a fehérizzásig.

Vágytengerbe vagyunk vetve. Hullámai meg-megújuló ostrom alatt tartják érzékeinket. Éberségünket pengeéles, húsba hatoló élmények edzik. (Tehetünk persze úgy is, mintha nem is vetülne elénk olykor egy-egy sebnél is nyitottabb test. A villanásnyi szédületbe borító tökéletes hús és vér. Nyomában pedig a szakadásos létet áthidalni törekvő zuhanásvágy.)

Vágyaink vadona végtelen, és magunkfajta, lassú lángon égő lények éltetik. E vadon telítve van eleven, tűzbe borult testekkel, és e lelkes testek, mint afféle szeszélyesen kerengő bolygó- és naprendszerek, ellenállhatatlanul képesek vonzani, vagy éppen taszítani, más testeket.

A vadon fokozatosan tárja föl tüneményes tájait: különféle térségeit, melyek nem is feltétlenül testi természetűek. A vonzódás és tartózkodás kereszttüzében, mindenféle kínok és különbnél különb kellemek tömegén finomulunk ki. (Eközben elég nagy a hajlandóságunk arra, hogy az egymás közt megnyíló mélységekbe vesszünk, jóllehet éppen eléggé tudjuk, hogy ez irányú elragadtatásaink eredője a testfelületeknél, sőt még a testeknél is mélyebben rejlik.)

A vonzások és viszontvonzások rezgéstartománya meglehetősen tágas és telítve van töméntelen üzenettel. Sugárzásának kiszámíthatatlanul bekövetkező sűrűsödésében van valami ellenállhatatlan, aminek mégiscsak ellent kell állni. (Miközben azt is tudjuk, hogy fellángolásai többnyire az elfojtásokkal egyenes arányban növekednek. A lefojtott tűz felcsapó csóvája pedig test és lélek még kiterjedtebb térségeit perzselheti fel. Az ilyen excesszusok aztán elképesztő eltévelyedésekhez vezethetnek.)

A különféle testtájak elrejtése és mások egyidejű megmutatása állandó hullámzást visz a vágyvilágba. A testek közti tájékozódás tudott és tudat(ta)lan területeire vonatkozó teóriák ugyan különfélék, de e tanok tekintélyén már nem egyszer esett csorba, ezért kissé kétkedően közelítünk kijelentéseikhez.

Más testek társaságának és tagadhatatlan vonzásának kitéve számos eshetőség nyílik előttünk. Esendő voltunkból következően elég sok minden meg is esik velünk. Akár az is, hogy nem történik semmi, miközben mégis több történik, mintha minden megtörtént volna.

A gyönyörök örvényének olykor már leheletnyi fodrozódása is megszédíti a vadon vándorait, akik közül sokan szívesen merülnek bele egy-egy hirtelen támadó szédület rohamosan mélyülő és egyre sűrűsödő sötétjébe. Fejest ugranak a feltáruló fekete lyukba – néhány percre, avagy egy örökkévalóságnak tetsző pillanatig. Leküzdhetetlen vágytól vezérelve, az élet szakadásokon átnyúló láncolatát megteremtve, netán félelmétől eltelve vagy örömétől reszketve.

Testet teljesen csak szellemmel szerethetünk. A szeret ereje szédítő: még a legszilárdabbak is meg tudnak tántorodni tőle. Szelíd szavára még a bennünk megbúvó vadállatok is hajlamosak kezes bárányokká válni. Ha ez a szeretet elég erős, akkor képes elvenni animális kedvünket attól, hogy állandóan más testek társaságát keressük.

Leglágyabb fellángolásaink a vágyvadonban születnek. Innen eredünk: az ősesemény paradicsomi pillanatából. (Ezért is érezzük magunkat azóta szinte egyvégtében száműzetésben.) Gyönyöreink gyűrűzése az eredet első körét idézi, és a folytatásáért folyik. Öntudatlanul a továbbteremtés történik velünk, általunk és bennünk, miközben az összezárulás és szétáradás legszemélyesebb szertartásait végezzük.

Egykori, csírában szunnyadó teljességünkhöz csak ennek az időleges izzása fogható. Ebben az átmenetiségben azonban az örökkévalóság édességéből kapunk olykor ízelítőt. Az ilyen elragadtatások nem egészen e világról valóak: lángjai tűznek lángjai, sok vizek el nem olthatnák.

Elképedés

Képkorszaki lelettöredékek

Eleink kezdetben az eget vagy az erdőt fürkészték, egymást vagy a tüzet nézték; a lángot látták, az árnyak táncát, avagy egyszerűen a semmibe meredtek.

Ahogy előrehatoltak a haladásban, az árnyak játékát kezdték figyelni, a szétfoszló fény képeit és a lények képlevonatait. Azóta színes, szélesvásznú és sokcsatornás hajnalok hasadnak.

Kezdetben a képek csak a vizekben éltek. A mi napjaink már képek vadonában virradnak. Liánjaik megtelepedtek az öltözeteken, indáik a hajlékok mélyébe hatoltak, rajaik a könyvekben kígyóznak.

A képek szélei közé szoktatott szemmel látunk. Nézésünk sarkított, vágott és töredezett szemhatárok között honos. Tekintetünk közös támasztéka, a Távolbalátó, mintegy trójai falóként hatolt át az otthonok falán. Azóta éj és nap eggyé olvadt, leple alatt árnyszerű lények hadai áradnak, szavakat szólnak, tetteket tesznek, mintha élnének.

A Távolbalátó kezdetben kék volt. És abban is hasonlított a tintahalra, hogy érzékelhető lénye fokozatosan eltűnt az általa kisugárzott képek között. Később aztán elszíneződött. Ennek következtében még fojtogatóbban tapad a szemekre és képcsövén keresztül még hathatósabb szívást gyakorol az agyakra. Az életnél élénkebb színárnyalatokban érkező áradat azóta visszás színben tünteti fel jelenvalóságunkat. Ezért hajlunk arra, hogy lángoló odaadással áldozzunk látványának, bár tudjuk, hogy az áldozat egyik neve: látás, másik neve: idő, a harmadik pedig: élet.



Follow

Get every new post delivered to your Inbox.