A médiumok egyesítése meglepő következményekkel járt. Mivel már egyetlen készülék sem különült el, kezelésük nem kötődött helyhez, és az interfészeket, akárcsak a jelenítőket, tetszőleges helyekre lehetett telepíteni. Volt, aki beérte az asztallap kézreálló részével, másnak nemhogy a négy fal, de még a mennyezet sem bizonyult elégnek, és a szenzibilizált padlóra is egy mediterrán sziget rózsaszín fövenyének folyamatos képét kérte le a megfigyelőről. (Ebből adódtak bonyodalmak: néha az átvonuló rákok okoztak riadalmat, máskor meg vörös izzásba váltott, mivel az elboruló ég miatt a színkorrekció túlvezérlődött…)
A interfészkek komfortja, főként az idősebbeknél, fokozott elszigetelődéshez és olykor súlyos pszichés problémákhoz vezetett. Az egyedüllét nehézségét sokan csak úgy voltak képesek elviselni, ha magukat állandóan élőképekkel vették körül. A családi fotóalbum intézményét felváltó szolgáltatás révén bárki élőképpé szintetizáltathatta rég hunyt eleit vagy elenyészett kedveseit. A filmrajongók pedig a térkorrektor révén akár minden idejüket kedvenceik karéjában tölthették. A realitásérzék széleskörű elvesztése azonban annak volt köszönhető, hogy a szappanoperákat már nemcsak kívülről lehetett nézni, hanem bele is lehetett bújni egy-egy szappanbuborékba.
Jótékonyan hatott, hogy az Egyesítés nyomán mindenkinek magának kellett kialakítania saját interfészkét – hacsak nem akart a kényelmetlen egyenfészkek egyikébe kerülni. Módszeres tűnődést kívánt annak számbavétele, hogy mi az, ami tulajdonosára tartozik; mi érinti igazán, és mi mindent kell távol tartania. Nemcsak a kezelhetőség, az arányos kiábrázolás is vetett fel kényes kérdéseket. (A személyes élet szétszéledtségével való szembesülés olykor kisebb megrázkódtatásokat okozott.)
Konfigurációjának kialakításán túl az interfészek személyes jellegét az adta, hogy csak tulajdonosa hangjára hallgatott (ha akusztikusan vezérelték) és csak kézrátétel révén lehetett hozzáférni (amikor manuálisan kezelték).
Az interfészek igazi forradalma azonban az avatárok eljövetelével kezdődött. Az avatár a fészek szellemének manifesztációja volt, méghozzá tetszés szerint alakítható látszattestben. (Alakját FIGURA-formázóprogrammal tetszés szerint lehetett kialakítani, vagy a személyi tárló képmásaiból szintetizálni.) Az avatárban egy rendkívüli képességű titkár/nő, egy őrangyal és egy intelligens ágens legjobb képességei elegyedtek. Ha felkérték, felülmúlhatatlannak bizonyult a beérkező jelek szűrésében, a gondoskodásban és a felderítésben. (Fejlettebb formáik arra is képes voltak, hogy – önmagukat a szolgáltatók szűrői számára észrevétlenné tömörítve –szédítő adathalmazokat pásztázzanak át. Ezzel megóvták gazdáikat az információk révén előálló eltompulástól, továbbá a szükségtelen költekezéstől.)
Fejlődőképes programozása révén az avatár nemcsak sokféle szolgálatra volt képes, de ura/úrnője személyiségének fejlődését is folyamatosan követni tudta. Rövid tanulási fázis után átvette válogatási szempontjait, sőt, ezek lehetséges evolúcióját is extrapolálni tudta. Képessége a lehívott kép-, szó-, valamint hangmintázatok gyakoriságának és összetételének folyamatos elemzésén alapult. (A kezdeti, szavakra szorítkozó szelektálást – az alapjául szolgáló analitikus nyelvfelfogással együtt – a kudarcok tömkelege után föl kellett adni, és magasabb komplexitású jellemzőket kellett keresni.)
Az avatár nem pusztán a képarchitektúrát és annak alakulását, a kulcsszavak és a logikai struktúrák továbbképződését, hanem a felfogott hangok harmonizáltságát és ritmusképleteik fejlődését is követte, s így a gondolatformák evolúcióját hathatósan tudta támogatni. Egy idő múltán az avatárnak saját mintázat-észlelőképessége fejlődött ki, ami a keresések hatékonyságát is sokszorosára növelte. A megbízatások teljesítése mellett ezért mindig felajánlhatta a látványok, szószövevények és hangalakzatok válogatott kínálatát. Az avatár ajánlata – kedvező kiinduló feltételek mellett – mindig a megismerés kimeríthetetlen mélységeibe vezető lépcső következő fokát képezte. (Kedvezőtlen konstelláció és rossz kalibráltság mellett persze a rossz irányába vezető regressziónak is nagy sebességű segédletéül szolgáltak…)
Az avatár a kapcsolatok ápolásában is pótolhatatlanná vált: rendszeresen egyeztette észleléseit baráti avatárokkal (a barátok avatárjaival), így az összecsendülések sűrűsödése vagy a széthangzások kritikussá válása esetén szót emelt és személyes találkozásokra tehetett javaslatot. (Ez mellesleg elejét vette annak, hogy uraik/nőik – eltérő irányultságuk folytán – érintkezésképtelenné váljanak. Mint ahogy megakadályozta azt is, hogy legtágabb társulásuk számtalan szubkultúra összefüggéstelen szövevényére szakadjon szét.)
Mindazonáltal elterjedésükkel egyidejűleg veszélyes jelenségek is mutatkoztak, súlyos balesetek fordultak elő. Felülmúlhatatlan hatékonyságú és fürgeségű szolgákként nélkülözhetetlenné tudták tenni magukat, így akaratlanul is úrrá váltak uraik/nőik fölött. Nem egy fészeklakó saját avatárjának áldozatává vált: volt, aki a közreműködése nélkül már nem volt képes elemi műveletek elvégzésére, és a rendszer összeomlása után néhány nappal éhen halt. Tömegesen szedte áldozatait az avatárok által előidézett tespedtségségi szindróma is: a térteljes, a reállal rivalizáló képek sokak számára nélkülözhetővé tették a közvetlen közelséget, így aztán nemcsak az utazásról szoktak le, hanem idővel járóképességüket is elvesztették.
Kevésbé volt közvetlenül (ön)veszélyes az a mentális átalakulás, ami hatalommániára hajlamos egyéneknél következett be: avatárjaik ténykedése nyomán a mindenhatóság érzése és a mindentudás téveszméje töltötte be elméjüket. (Bár lehet, hogy ez a közreműködésük nélkül is megesett volna velük – hiszen erre már az avatárok eljövetele előtt is bőségesen volt példa.)
